Namíbiai beszámoló
A Magyar Vitorlázórepülő Szövetség 2024 elején pályázatot hirdetett ifjúsági pilóták számára, melynek fődíja egy namíbiai edzőtábor volt. A pályázat eredményét a 69. Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokság utolsó napján hirdették ki. A pályázatot négy ifjúsági pilóta nyerte meg, köztük én is. Két pilóta 2024-ben, míg a másik kettő a 2025-ös szezonban vehet részt az edzőtáborban.
Namíbia a termikrepülés „paradicsoma” a kedvező időjárási körülmények miatt: magas felhőalapok, erős termikek és gyakori konvergenciavonalak jellemzik a térséget.
Október 30-án indultam Hadi Barnával a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről. Az utazás körülbelül 25 órát vett igénybe két átszállással, míg végül megérkeztünk Windhoekba, Namíbia fővárosába. Itt találkoztunk Szabó Péter oktatóval, akivel a repülőtér melletti farmon szálltunk meg. Másnap autóval folytattuk utunkat tovább a Veronica repülőtérre.
A repülőgépeket konténerekben szállítják Namíbiába; egy konténerben általában 5-6 gép fér el. A táborban főleg JS-3-asok, Arcusok, Twin Sharkok és Ventusok voltak. A reptéren nincs csörlő vagy vontatógép, így minden gép felszállómotorral van felszerelve. Mi egy Twin Shark 304 típusú, kétszemélyes teljesítménygéppel repültünk, amelynek összeszerelésében sok segítséget kaptunk a többi pilótától. A gépeket a pálya mellett tároltuk, takarók nélkül, hogy megóvjuk a felületüket és a dekket a sérülésektől.
A Veronica repülőtér két fő pályával rendelkezik: egy 02/20-as és egy 08/26-os, amelyek „V” alakban helyezkednek el. A felszállás során mindig az éppen szabad pályairány felé fordultunk, hogy egy esetleges motorleállás esetén elegendő hely álljon rendelkezésünkre. Volt egy 25-ös pálya is, amelyet kizárólag vészhelyzetekre tartottak fenn.
A repülőtértől körülbelül 100 méterre voltak a szállások és a közösségi ház. Háromféle szállás közül lehetett választani: luxus sátrak, légkondicionált kőházak (mi is ilyenben laktunk), valamint egy harmadik típusú ház, amely kényelmesebb volt a miénknél. A közösségi ház volt a birtok központja, amelyet kőutak kötöttek össze a házakkal és a repülőtérrel, megkönnyítve a közlekedést a homokos talajon. Itt volt normális internetkapcsolat, valamint itt zajlottak az étkezések és a napi eligazítások is.
A napi rutinunk 7:45-kor kezdődött, 8:00-tól reggeliztünk. A briefing 9:00-kor volt, ahol tájékoztattak az aznapi időjárásról. Ezután a gépekhez mentünk, és előkészítettük őket a repüléshez: megtöltöttük a szárnyakat 30-30 liter vízzel, súlypont-kiegyenlítéshez vizet tettünk a farokrészbe, feltöltöttük az akkumulátorokat, leszedtük a nyűgözőket, és a Péter által előírt taskot feltöltöttük. Ezután visszamentünk a szállásunkra és átöltöztünk, védve magunkat az UV-sugárzás ellen, ami akár 14-es is lehetett.
Általában 10:15-kor mentünk vissza a gépekhez, a felszállások 10:30 és 12:00 között történtek. Az átlagos napi távok 700-1000 km között mozogtak, de gyakran szabadtávokat repültünk. A felszállást Péter végezte, mert a repülőtér 1300 méteres tengerszint feletti magassága miatt ritka levegőben nem emelkedett jól a gép.
A repülések során legtöbbször mi irányítottuk a gépet, Péter csak akkor vette át, amikor pihenésre vagy étkezésre szólított fel minket. A folyadékfogyasztás kulcsfontosságú volt a nagy meleg és az alacsony páratartalom miatt. A felhőalapokon a hőmérséklet néha fagypont alá esett, ami miatt egyszer kicsit meg is fáztam.
Külön kiemelném az 1000 és 1100 km-es távokat, amelyeket egymást követő két napon repültünk. Ezek a repülések fizikailag és szellemileg is nagyon megterhelőek, de egyben rendkívül emlékezetesek voltak. Az 1000 km-es táv során átrepültünk Botswanába, ahol a határ vonalát szabad szemmel is tisztán lehetett látni. Az 1100 km-es repülést naplementekor fejeztük be, ami lenyűgöző látványt nyújtott.
Ez a két hét rengeteg tanulási és fejlődési lehetőséget adott számomra Péter segítségével. Emellett életre szóló élményekkel gazdagodtam, és bízom abban, hogy egyszer még visszatérhetek Namíbiába.
Szép napot kívánok,
Alexander