A 2022-es egy igazán sikeres év volt több szempontból is. Sikerült nagyon szép repüléseket véghezvinni és nagyon sokat tanultam. Viszont az a távrepülés, amiről most írni fogok, még szebbé teszi az egészet. 2022. 08. 11.-én nagy reményekkel mentem ki a repülőtérre. már hetek óta foglalkoztatta mind az én, mind Hadi Barni barátom gondolatait az a bizonyos 300. Ez ezen a napon sem volt másként. Nagy is volt az örömünk vagy inkább az izgatottságunk, amikor Nagy Zsolt, Nagy-Kovács Géza és Murányi Péter oktatónk, az időjárás és egyéb tényezők figyelembevételével kiírták nekünk a feladatot. A feladat egy Pogány-Solt-Rúzsa-Pogány háromszög volt. Ez összesen 306 kilométer. Hárman kezdtük el a feladatot. Murányi Péter egy Jantar 2b-vel ment, Barni az ASW-19-el, én pedig a Jantar std.2-vel.

Én indultam elsőnek, Barni 2-3 kilóméterrel mögöttem követett. Fél egy körül indultunk 2100 méterről. A zengő felett termikeltünk először. Ide körül-belül 1600 méteren érkeztünk. Az időjárást figyelembe véve, még mehettünk volna, de egyikünk sem tapasztalt távrepülő, így az emelkedés mellett döntöttünk. Innen indultunk tovább, majd Bonyhádnál ismét megálltunk emelkedni. Ez után Paks környékén emelkedtünk ismét. A felhőalap az első szakaszon végig 2100 méter körül mozgott. Egy gyors pillantás és fotó Paksra és az erőműre, majd mentünk tovább. Itt már kezdtük észlelni, hogy gyakorlatilag sikerült úgy kiírni a távot, hogy pont körbe repüljünk egy leárnyékolt területet. Mivel északi szél volt, ezért ez a leárnyékoltság folyamatosan haladt dél felé. „Ebből később még probléma lehet” gondoltam. Ez nem tántorított el minket, mentünk tovább. Dunaföldvár előtt még megemelkedtünk, Aztán a Duna felett átmenve, elértük az első fordulópontot. Ezt követően vétettem egy nagyobb hibát, ugyanis rossz irányba indultam tovább Rúzsa fele. Majdnem 45 fokos szögben eltértem az iránytól. Szerencsére eddigre utolért minket Murányi Peti és útbaigazított minket. Mentünk tovább és Solt elhagyása és egy gyors emelkedés után megkezdtük életem eddigi leghosszabb siklását. Dunatétlen fölül 2400 méteren indulva egészen Pirtóig siklottunk, ahova 1500 méteren érkeztünk meg. Ez nagyjából 40 kilométer. Erre azért is volt szükség, mert ezt a területet a derültség jellemezte elsősorban. Pirtó felett ismét megemelkedtünk 2200 méterig, majd Zsana felett még egyet emelkedve elértük a következő fordulópontot, Rúzsát. Itt nagyon boldog voltam, hiszen már csak 120 kilométer volt hazáig és először láttam Szegedet és a Fehér-tavat a levegőből. Azt hiszem kijelenthetem, hogy ez a hazatérés volt az eddigi egyik legnehezebb feladatom. A már említett leárnyékolás eddigre gyakorlatilag az egész előttünk álló területet lefedte, néhány napos foltot leszámítva. Természetesen Horvátország felett jó idő volt, de hát mégsem mehettünk át. Rúzsa felett 2300 méteren még elsiklottunk egy pont a hazavezető, szép cumulus alá, de ez volt gyakorlatilag az utolsó amit láttunk. Ez a felhő után két irányban folytathattuk utunkat. Egy északias pályán, ahol még voltak napos területek és amerre Murányi Peti is ment, vagy egy délies, amin még sok napsütötte terület volt, viszont az északias szél leszűkíti a folyosónkat a horvát határ miatt. A délies pálya mellett döntöttem. Itt a nagy siklás közepette Tompa felett volt egy először tartásnak vélt valami, amiben nem álltam meg. Kiderült, hogy ez egy termik volt, amit a mögöttem jövő Barni meg is talált, mire én visszafordultam. Itt tennék egy kis kitérőt. Gyakorlatilag mindenkitől azt hallottam, hogy nem szabad visszafordulni, én mégis ezt tettem. Hiba volt. Azért volt hiba, mert az utólagos elemzések alapján, ha tartom azt az irányt amerről visszafordultam, pont belesiklok abba a nagyjából 15 kilóméterre lévő termikbe, amiben Murányi Peti volt. Persze koránt sem biztos hogy azt megtalálom. Az egyetlen probléma, hogy azt sem találtam meg, amire visszafordultam. Ez lehet azért mert hibáztam, vagy mert egyszerűen egy buboréktetermik volt. Innentől jött a leszállóág. Még mindig 1800 méteren voltam, amikor bánkódva tovább indultam emelést remélve. Ezzel az idegőrlő termikkereséssel egyidőben, gyakorlatilag delfinezve sikerült elsiklanom Garáig, ahol már csak 1200 méteren voltam. Eddigre Barninak sikerült szépen magasan maradnia és ő innen 2300 méterről gyakorlatilag hazasiklott. Én a termikek nagylelkűségében bízva, folytattam utamat Mohács fele, ahol még a Duna keleti felén próbálkoztam emelkedni egy termikben, ami szinte csak 0 volt, de már csak 1000 máteren voltam. Nem kívánom egy társamnak sem azt az érzést, amikor Mohács felett vagy 1000 méteren, siklasz a napsütötte Bólyi földek felé. Rossz érzés volt látni a szép Mohácsi autókat magam alatt, de azt mondtam magamnak, hogy én haza fogok menni. Nem volt kérdés, mentem előre. A kitartásnak megvan a eredménye azt mondják. Szerencsémre Bólytól 3-4 kilóméterre keletre egy kombájn pont akkor dolgozott és szép kis port vert fel. A tanultak alapján meg is céloztam, és lám 400 méteren jött az öröm. Meghallottam a variométer csipogását és már döntöttem is be a gépet. Itt a boldogságtól megrészegülve fel tudtam emelkedni 1100 méterig egy másfél méteres emelésben, és tudtam, ez meglehet. Elindultam az utolsó siklásra, és meg sem álltam a reptérig, ahova 200 méteren érkeztem meg. Ezután leszálltam és boldogan kiszálltam a gépből. Gratuláltunk egymásnak Barnival, hiszen mégiscsak megcsináltuk. A repülés 76 km/h-ás átlagra sikeredett, ami nem jó, de nem is tragikus. A fő az, hogy SIKERÜLT!

Fekete Bálint